Első fejezet

- Szia anya - köszöntem amikor lementem reggelizni. - Jó reggelt kincsem, ott van a reggeli, egyetek. Majd délután jövök, csak most sietek mert délre bent kell lennem.. - hadarta, majd nyomott egy puszit az arcomra és elment.
Elkezdtem enni, mire Karin is lejött és elkezdte mesélni, hogy milyen fiút is látott.. - Nem egyedül volt.. először egy szőke hajú fiút láttam, következőnek meg két barnát.. mindegyik szív döglesztő.. vajon hányan vannak összesen?.... - Ahogy mesélte a dolgokat teljesen elbambultam és már csak arra lettem figyelmes amikor megkérdezte - És te mit gondolsz erről?
Kicsit kellemetlenül de kimagyaráztam magam, majd felmentem lezuhanyozni, felvettem egy rövid nacit és egy fehér hosszú ujjú felsőt, a hajamat összekötöttem, és végül tettem magamra egy kis sminket is. Mire végeztem pont kopogott húgom, hogy mehetünk-e. Rávágtam egy aham-ot és elindultunk..
- Szerinted mit fognak szólni, hogy csak úgy becsöngetünk? - kérdezte. - Fogalmam sincs, lehet fordult már velük ilyesmi, és különben is, nem mindegy? Csak összebarátkozunk valahogy.. - mondtam, de kicsit megijedtem, mivel márt a kapuban álltunk. Becsöngettünk, és egy iszonyú helyes barna hajú, barna szemű fiú nyitott ajtót. - Hello, izé, most költöztünk ide a szomszédba, gondoltam ismerkedhetnénk - mondtam kicsit szégyenlősen. - Sziasztok, gyertek csak be - intett, majd felkiabált - Srácok, vendégeink vannak!... Üljetek csak le - szólt újra hozzánk. - Hogy hívnak titeket? - kérdezte érdeklődve. Tényleg érdeklődött, hmm ez aranyos. - Én Emili vagyok, ő pedig a húgom Karin. Most költöztünk ide Berlinből..és gondoltam - Ismerkedhetnénk, igen igen. - szakított félbe - Az én nevem Zayn, de gondolom ezt már tudjátok.. - mosolygott.. Honnan kéne tudnunk? Ezt nem értem..na mindegy - A többieket bemutassam vagy nem szükséges? - Mi? Mi az hogy nem szükséges? Itt van pár állati jóképű srác, és miért kérdezi meg tőlünk, hogy szükséges-e....? - Hát nem ismerjük egyikőtöket sem, szóval jó lenne, ha bemutatnád őket is - válaszoltam neki zavartan. - Nem ismertek minket? Miért nem? Nem szeretitek a zenénket? - kérdezősködött kicsit értetlenkedve.. - Nem tudom mire célzol, honnan kéne ismernünk? - Mi vagyunk a One Direction... tudod.. az X-faktorból.. - nem rémlett, erőteljesen gondolkoztam, de nem jutottam semmire.. - Mondjuk ha Berlinből származtok..lehet odáig még nem jutott el a hírnév. - vigyorgott édesen. - Kértek valamit inni esetleg? - kérdezte meg tőlünk Liam. - Igen, köszönjük, akármi jöhet - válaszolt ezúttal Karin..
Elég sokáig beszélgettünk, mindenféle dologról, de mivel már későre járt, úgy gondoltuk ideje menni.
- Nagyon szépen köszönjük, hogy itt lehettünk, remélem majd összefutunk a napokban! - mosolyogtam rájuk miközben indultam az ajtó felé. - Hé Emili, nincs kedved eljönni holnap sétálni a városba velem? - kérdezte meg tőlem Zayn kicsit személyesebben. Úristen, alig kaptam levegőt, de végül nehezen kimondtam - De van, miért is ne - válaszoltam - Akkor hát sziasztok - köszöntünk el Karinnal, és hazafele vettük az irányt.
- Emilii, mit mondott neked Zayn? Mindenre kíváncsi vagyok! - támadott le a húgom amint beértünk a házba.. - Ki az a Zayn? - kérdezte anyu, aki már egy ideje hazaért - Ja, csak a szomszéd srác, ott voltunk ma náluk, kicsit összeismerkedtünk - mondta Karin. Elmeséltünk anyának mindent, ami ma volt, majd később a húgomnak is elmondtam mindent, amit tudni akart. Már este 9 lehetett, és mivel semmihez nem volt már kedvem, úgy döntöttem alszok, vagyis próbálok, mert végig Zayn járt a fejemben.
Olyan 10 óra körül kisomfordáltam a fürdőszobámba, megmosakodtam és lementem enni. Anya már fent volt, valakivel telefonált, komolynak tűnt. Szépen megreggeliztem, felmentem a szobámba, lezuhanyoztam és felöltöztem. - Kicsim bejöhetek? - kérdezte anya az ajtóban állva. - Persze, gyere csak be. Mi történt? - kérdeztem.. - Tudod apád az új filmje forgatására ment ki New Yorkba.... - mindent elmesélt, elmondta amiket neki mondtak telefonba, miszerint apámat kint megkéselték.. szörnyen zokogott, de én nem tudtam végig hallgatni, bementem a fürdőszobába és térdre estem.. nem tudtam mit tehetek.. apám akivel így is alig tudok találkozni a forgatásai és az utazgatásai során... meghal... itt hagy minket... el sem búcsúzhattunk.. Nem akartam semmit sem csinálni, csak sírni, és egyedül lenni.. anyu bejött utánam, megölelt, és kérte, hogy még ne szóljak Karinnak. Ne mutassam neki, hogy baj van.. lehet rosszabbul fogná fel mint én, és az senkinek sem lenne jó. Csak megnehezítené az egészet.. Erőt vettem magam, majd elmentem sétálni. Találtam egy parkot, leültem a fűbe a patak mellé, gondolkodtam, MIÉRT PONT Ő? Ez lehetetlen. Nagyon fájt. Nagyon fájt legbelül. Nem bírtam tovább tartani. Megint sírtam. Nem töröltem le könnyeimet. Hagytam hogy végig folyhassanak az arcomon. Azt kívántam bárcsak ne történt volna ez meg. Nem most, és nem velem.
Valaki megérintette a hátamat, végigsimította a karomat, majd leült mellém. Szorosan magához ölelt, nem kérdezett semmit, ült mellettem csendben, és letörölte a könnyeimet. Nem tudom pontosan, de egy órát biztosan ülhettünk ugyanebben a pózban. Igazából még nem éreztem az ölelését, hiszen most ismertem meg. De az illatáról egyből megtudtam, hogy aki ott volt velem, az nem más mint Zayn..Hatalmas lelki erőt adott, hogy velem maradt, nem ment el egyből amikor reménytelennek látta a helyzetet. Felnéztem rá. Láttam a gyönyörű barna szemében, átérzi mindazt, amit én érzek. Még mindig nem szólt hozzám, csak nézett, nézett elkeseredve. Pár perc után én szólaltam meg.. - Miért? - egy szóból megértette mire gondolok. - Nem hagyhattalak magadra, így nem.